A válaszom jelenleg igen, hiszen a hétvége történései olyan jól alakultak, hogy szívesen gondolok vissza rájuk, és mint evés közben az étvágy szokott, úgy jutnak eszembe a feledés homályából újabb és újabb momentumok…
Nos, eljött ismét a szombat, egy újabb játéknap. Háromnapi hörghurut után nem sok jót jósolt nekem az egészségem, de nem vagyunk abban a helyzetben, hogy akár egy embert is nélkülözhessen csapatunk. A Felvonulási téren találkoztunk, a környéket már módszeresen lezárta a rendőrség, hiszen hamarosan kezdődött a sajnálatos módon szokásosnak mondható meleg(provokáció)felvonulás. Gondoltuk maradunk, és feldobjuk a szivárványfesztivál színvonalát: mondjuk egy-két labdát a menetelők közé dobván megmutatjuk a foci tackle szépségeit… de sokkal fontosabb dolgunk volt Veszprémben.
A buszút várakozásokhoz mérten jó hangulatban telt. Hurka Tominak beszállását követően sikerült „elrontania” a tolóajtót, de legyőzve az akadályokat tovább folytattuk utunkat. A megbeszélt időpontra kevesen értünk le, kisebb aggodalommal néztem ekkor a létszámra, de kezdésre befutott a csapat nagy része. Voltak viszont kósza lelkek, akik nem látogattak el a csatára, de az élet ment tovább, beöltöztünk és idilli hangulatban, a fák oltalmat adó árnyékában, amőba formációban melegítettünk. Rangidős futó Bencénkkel megbeszéltem, figyeljük egymás jelzéseit, ha valamelyikünk nem bírná, majd „belecsaptunk a lecsóba”.
Első pillantásra a Veszprém nehéz ellenfélnek bizonyult, nagydarab emberkékkel, akik későbbiekben annyira nem mutatták ki keménységüket és a játékuk feküdt nekünk. A védőcsapat viszont jól felkészült belőlünk. A külső futásainkat rendre leszedték, a szélső linebackertől pedig ritkán tudtam elszabadulni. Ragaszkodó típus volt, ha a mezemnél nem tudott visszatartani kirúgta a bokámat. Futásból kétszer hoztam 3-3 yardot, vezető blokkjaim egy része pedig sajnos nem mindig talált be, passz és punt védekezéseknél viszont nem ment el mellettem ellenfél. A végére egész izgalmas mérkőzés kerekedett.
Számomra is különösen hangzik, de be kell vallanom őszintén az egész mérkőzés alatt meg sem fordult a fejemben, hogy a végén nem mi nyerünk. Előző napi közös pizzázásunk alkalmával leszögeztük, hogy nyernünk kell, illetve kik viszik a pontokat, így eleve elrendelt tényként kezeltem a találkozót. Nagy szomorúság lett volna, ha az ellenkezője válik valóra.
A falunk kevésbé muzsikált olyan jól, mint a Cowboys ellen, de odatették magukat és yardot yardra szereztek. Oli Baba passzából Hurikán Tomi szép elkapása nyitotta a sort. Drajki fumble-je után emlékeztetnem kellett, hogy az előző napiak szerint vigye már be a megbeszélt touchdownt és milyen boldogok voltunk, mikor tényleg bevitte. Igen, az élet győzteseit az különbözteti meg a vesztesektől, bár sokszor megbotolhatnak, mindig felállnak onnan és újra kezdik. Abban a driveban szintén ki kell emelnem Bence bácsi, Szőke kapitány és a támadó fal (Szepi, Zogi, Papa Joe, OME, Bambino) munkáját, mert keményen hozzájárultak a pálya átszeléséhez.
A pontszerzések sorát Oli, a „mi vérünk” folytatta, Krisz furfangos elkapásával, Jana pedig dimenzió-szaggató rúgásával értékesítette kulcsfontosságú extra pontokat. Fair-play játékosként gyűlölöm a térdelést, de a negyedik negyedben legszívesebben végig azt tettem volna. Védelmünk, hogy tartsa meg őket a jó Isten, keményen küzdött, egy emberként (Szakáll, Pozsi, Csabi, Kökö, RT, RG, Cmena, Gary, Benke Ati, Csari, Krisz…) harcolt a megváltó győzelemért és ismét többszörösen sikerült visszaszerezni a labdát. Végül 13:23-nál állt meg az eredmény. Megvan az első győzelem!
A pályán bár egész meccsen sárga-zápor volt, a játékvezetésre mégsem panaszkodom. Magyarországi bíráinknak ugyanis nehéz dolga van, mert mindenki úgy gondolja jobban ért az amerikai futballhoz, mint ők, ezért igyekeznek megnehezíteni a munkájukat. Mindezek ellenére úgy érzem, nem lehet rájuk túl sok panasz. Nem biztos ez lett volna a véleményem, ha kikapunk.
Vannak olyan csapattársaim, akiknek a bajnokságban sajnos még nem termett babér, de hamarosan remélem, beérik a munka gyümölcse, egyéni sikereket érhetnek el és pontot szereznek. Csapatsportként a legfontosabb a közös eredmény.
A dolgok végeztével összepakoltuk a cuccunkat, letusoltunk, majd játékosaink egy bátrabb csoportjával további célok elé néztünk, „bevenni” a Balaton partot.
Első és legfontosabb pont felkészülni az éjszakára. Ellentétben Bear Grylls-szel a Discovery Channel-ről, aki ilyenkor hajlékot keres magának a vadonban mi tudtuk, hogy legrosszabb esetben is sátorban alszunk. Elsősorban az étel és italkészletünket kellett feltöltenünk. A bevásárlás némi tájékozódási epizód (defense szervezés) után létrejött egy „közeli” Tecsóban. A fiúk egyik része a lengyel típusú ivási szokást részesítette előnyben, vagyis a sört és a vodkát még egy másik inkább a Karib-térség csodáját, a rumot az „ős amerikai” kólával. Meglehetősen éhes voltam már eddigre, ezért vettem egy egész grillcsirkét, melyet az út további részében nomád módon elköltöttem, Drajki és Seres papa segítségével. Balatonkenese volt a végcél, hiszen Oli és a Ridács testvérek is elvileg a környéken garázdálkodtak, utóbbiak viszont „bátran” távolmaradtak az éjszakai élményektől.
Miután megérkeztünk gyorsan feltérképeztük a part körüli térséget. A vursliban elvegyültünk. Sétálva ismerős hang ütötte meg a fülem, Vikidál bácsi tartott exkluzív play back estet. Elismervén az öreg munkásságát, kritikám arra mérséklem, nem tudom kinek fájt jobban a teljesítménye, neki, vagy nekem? Tettünk egy kört, majd a csapat még eddig táplálkozást nélkülöző része költötte el vacsoráját egy büfében. Többen hamburgert kértek, de akadt lángos is, és akinek a 6000Ft-os hekkvacsora volt a nyerő. Sör és beszélgetés jellemezte a további órát, melyet néha a VB meccsbe tekintés szakított meg. Drajkival majdnem végigjátszottuk a Cadillacs and Dinosaurs játéktermi játékot, mellyel utoljára talán 14 éves koromban játszottam. Hadd ne mondjam milyen csodás nosztalgiával töltött el. Jutott még idő erőfitogtatásra a pofongépen és reakciómérés a csocsón. A játékok arzenálját a dodgemezés koronázta meg.
Tovább vonultunk a sötét partra, ahol a bátrabbak nyomban a vízbe ugorva rögtönöztek egy kis éjszakai fürdőzést, majd a távoli retro-party hatására a derékig érő vízben előadták a YMCA koreográfiát! Megbontottuk a hozott anyagot, megvalósult a Kenese-Libre, majd elfogyott. Előkerült a szatyorból az ünneplést jelképező Törley, de hamar az is eltűnt a feneketlen gyomrokban. Hasonló sorsra jutott bármi folyékony, ami az utunkba került, kivéve a kis Ouzós üveg, amit egyikünk sem mert bevállalni. Az éjszaka e pillanataitól emlékeimben nagyban hasonlítanak az általunk hajnalban meglátogatott diszkó stroboszkópjára. Villanások, boldog képek… a slideshow főbb jelenetei a következők voltak:
Drajkival csillagot vizsgáltunk, Olival álmokról, jelenről és reményekről, Krisszel inkább a szakmázás került előtérbe, Csabival pedig férfi dolgokról beszélgettünk. Tovább vonultunk a következő helyre, ahol a főbb színterek a diszkó udvar, a pult, a tánctér és az épület melletti utcánál található vízelvezető árok lettek. Lajossal a magyar nótázás, zenei élménykincsünk bővítésének igénye volt mérvadó és életünk szép pillanatait idéztük fel. Akut focis betegségként újra megjelent a hajnali játékos toborzás. Nem lepődnék meg, ha hamarosan Balaton Pirates néven új csapat alakulna. Nem maradhatott el az úttesti play gyakorlás sem. Jómagam táncoltam is az este folyamán, de inkább csak a magam szórakoztatására. Volt még a helyszínen szóváltás, dulakodás, gyomorkönnyítés, árokba szédülés és minden mi mosolyra csalhatta a résztvevők tekintetét.
A madárcsicsergés ismét utolért bennünket és pihenés iránti igényünk miatt elindultunk a partra, ahol még egy reggeli pancsolás után a leterített hálózsákokon elpilledtünk. Csabi kemény gyerekként autóját választotta, amiben hamarosan tojás is lehetett volna sütni a hőségtől. Még a többiek akár kiadósat is aludhattak volna, egyedül próbáltam tartani bennük a lelket és mozgalmi dalokkal óvtam az álmukat. Mikor láttam, hogy munkásságom hálátlan feladat és hasztalan a fiúkkal szemben, meglátogattam öreg Bugyi komámat, aki a frissen nyitó büfénél költötte el reggeli folyékony kenyerét. Ha még bármiről nem volt szó az este folyamán azt ott megbeszéltük még a többiek egyenként szállingózva magukhoz tértek. Sör, lubickolás és zombi képző következett ezután egyenesen délig, végül fizikailag és anyagilag megtépázva elértük az indulás pillanatát. A hazaút pedig egy utolsó próbatételként olvasztott minket a vasba mellyel az M7-esen hazatepertünk. Mindezek ellenére este kilencre kipihentem magam és másnap már csak a kellemes emlék maradt.
Végeredményben nagyon jól éreztem magam fiúk veletek! Titáni buli volt! :D
