Vártam ezt a napot valamiért, jobban mint máskor.
Megérkezünk, szép idő süt a nap számomra már túlontúl meleg is.
Ahogy beérünk meglátom a srácokat egy szocreálra emlékeztető fedett részen öltöznek, cuccok össze vissza a földön, de senki nem zavartatja magát, jó hangulat (öltöző van de senki nem használja).
Nekem kifejezetten tetszik minden körülmény, csak ne lenne ennyire melegem -jó kis meccs lesz-.
El is kezdődik a meccs, de valahogy nem úgy ahogy gondoltam, valami nem stimmel, nem vagyok felpörögve? Nem… el sem jutok a falig és már levisznek a földre. Mégis úgy érzem meglehet ez meccs, biztosan megtaláljuk a gyengéjüket. Támadók nem hoznak pontot, védekezők jól tartják magukat.
Végre jó variáció, üresre játszom magam, kifordulok LB mögül és már látom Olika tekintetét, érzem ez az enyém lesz, üresen vagyok és jön a gyönyörű passz, mint lassított felvétel látom hogy a két fal között repül a labda, érzem a kezemben van de lóf@szt elkurt@m... elpattan a labda, küzdök érte már majdnem megfogom másodikra, de hátulról már elkapnak ennek végleg annyi pedig… -na mindegy- majd a következő.
Jövök lefelé látom Olit, de hát mi mást mondhatnék neki, jó passz volt, bocs.
Aztán jött a sérülésem, mintha a csontom törött volna, kékben láttam mindent egy pillanatig. Lehúznak pálya szélére Sanyi lejegelte a lábam, de így sem tudok lábra állni rendesen. Egy ideig reméltem, elhittem, hogy vissza tudok menni, de sajnos nem tudtam.
Nekem ennyi a meccs igazán belülről…
Viszont jó volt látni a TITÁNOKAT, ahogy csapatként küzd, akar, hajt, igen ilyen csapatban nekem a vereség is győzelem.
A szurkoló táborunk…
Külön szeretném megköszönni nekik, hogy minket választottak jó érzés tudni, hogy nem küzdünk egyedül. Másként mondva pedig sajnos nekik is küzdeni kell, mivel a véleményem szerint hazánkban még nem mindenki érett meg a becsületes tisztességes szurkolásra.
Örülök hogy TITÁN lehetek!
- Bence -
