Titánok földjén - Budapest Titans

reggel felkeltünk, és kinéztünk a teraszra: 30 centis hó, a kerítés beton alja egyáltalán nem látszik, a lécek is a hóból nőnek ki, a sövénybokrok vékonyka levéltelen ágain 3-4 centi magasan rakódott le a puha hófehér réteg, bármerre nézünk, minden nyugodt és csendes. ez persze kicsit aggasztó is, egyrészt, mert nem áll kocsi a ház előtt - várnunk kell hát, míg értünk jön alkalmi segítségünk, másrészt, mert még sosem tartottunk try out-ot, nem tudjuk, mire számítsunk.

késve indulunk, mégis időben érkezünk, a titáni ifjak és a segítségnek érkező "öregek" már szép számmal sorakoznak a teremben, szép rendszerben felépítjük a pályát, átbeszéljük az osztályozás módját, kiadjuk a feladatokat, és elkezdődik a helyszíni regisztráció.

egy édesapa lép hozzám, nem boldog a fia sportágválasztása okán, de belátja, hogy sport kell, mozogni kell, kétperc beszélgetésben meggyőzzük, hogy nem kell aggódnia, jó kezekbe kerül a gyermek, ha kitartó, és mozgásra vágyik, nálunk megtalálja amit keresett.

szép számban érkeznek a jelöltek, az előzetes regisztráción jelentkezett 20 fiatal helyett 35-en gyűlnek össze, van aki csak nézni szeretné ami történik, nem erőltetjük, van akinek több idő kell az elhatározáshoz. a bemelegítés nem várt fegyelemmel zajlik, az újoncok is próbálják az első mozdulatsornál ellesni, mit is vár tőlük az edző, és mindenki próbál hiba nélkül megcsinálni mindent. az izgalom és a feszültség tapintható, mégis néma csendben zajlik a bemelegítés, ruhák suhogása és vezényszavak, szapora lélegzet, ennyit észlelünk csak a pálya széléről.

a bemelegítés után hét állomásra osztva csoportokban tesztelik magukat a jelentkezők, nagyon sok ügyes megmozdulást látunk, és testalkatra, életkorra, sportmúltra való tekintet nélkül mindenki megpróbálja magából kihozni a maximumot, az igyekezet kiül a homlokokra, érezni, hogy nagy a tét, mindenki a csapat tagja szeretne lenni, ezért jött el, ezért verekedte át magát a hóakadályokon. senki nem szeretne veszíteni.

bő kétórán át tart a felméréssorozat, majd az időközben megérkezett arénacsapattal együtt egy húszperces levezetésben vesznek részt a jelentkezőink. kimerült de boldog arcok mindenfelé, jóltettemhogyeljöttem arcok, a szülők is nyugodtnak tűnnek, a fiúk pedig kapnak némi tájékoztatást arról, hogy mikor-hogyan kapják meg a felmérők eredményét.

a kis csapat nagyrésze ottmarad az arénaedzést megnézni, látom a csillogást a szemekben, én is ezt akarom csinálni, majd amikor nekem is lesz sisakom beszélgetések a kispadon, egy fiú odajön, a költségekről kérdez, hogy honnan-mennyiért vehet felszerelést, türelemre intem, előbb gyere el, állj be, az alapokat felszerelés nélkül kell elsajátítani, ráérünk még erre a beszélgetésre nagyon.

végetér az edzés, az óriási terem üresen kong, a titán zászló is lekerült a bordásfalról, az öltözők az utánunk következő női kézilabda meccsre várnak már. elégedetten távozunk, nem volt ez rossz, egyáltalán nem.

persze utolsóként jövünk el, már majdnem mindenki hazament így vagy úgy, egy csapattársunk nem tud a kocsival kiállni, erőt megfeszítve segítjük ki a bajból, lapátolunk ha az kell, toljuk ha arra van szükség. erről szól az egész. egy csapat vagyunk.

remélem, a try out-on részt vett fiúkban is ez az érzés maradt meg: csapatban lenni, csapattagnak lenni remek dolog. akik pedig nem jöttek el, azokat arra bíztatjuk, jöjjenek bátran valamelyik edzésre, nézzenek meg bennünket közelebbről, nehéz lesz úgy hazamenni, hogy ne akarjatok megint jönni hozzánk.