Néhány poszt erejéig még arénázunk. Elsőként ifjú ámde annál elhivatottabb és tehetségesebb irányítónkat, Olit kérdeztem, hogy érezte magát, hogy élte meg ezt a napot. Olvassátok, érdemes :) hamarosan egy defense-beszámolóval folytatjuk, de ha bármelyőtök kedvet érez megosztani a többiekkel az élményeit, várom szeretettel.
Nagyon vártam már, előtte nagyon sokat készültem rá és végül eljött. Talán pont ezért nem tudtam, mire számítsak.
Az első meccs úgy érzem eléggé a megszokásról és a játékba rázódásról szólt. Meg kellett szoknom a kis pályát, a gyors játékot, a más szabályokat, és leginkább a borzasztóan kevés időt. Ezt láttam az egész offensen is. A tapasztaltabb játékosok, mint Papa Joe vagy Bence próbáltak segíteni, mondták, hogy mi menne és mi nem menne, ami az egész napra jellemző volt, mi pedig, a fiatalabbak igyekeztünk tanulni tőlük. a meccs végére bele is jöttünk, hiszen egy utolsó passzal megnyertük a meccset.
A 2. meccsre nagyon készültem a szünetben, hiszen egy sokkal keményebb ellenfélre számítottam, de a hasonló taktikával, hogy a tapasztaltabb játékosok technikájára, tudására, és észrevételeire támaszkodva, már a lendületben lévő és igencsak felspannolt tapasztalatlanabbak is bőven hozzátettek a játékhoz. Erre a 2 hosszú touchdown passz a bizonyíték, hiszen Bondár Balázs az első TD-jét szerezte, míg Pataky János győztes utolsó másodperces, egészpályás touchdownja hatalmas koncentrációt mutat.
A 3. meccsen már olyannyira lendületben voltunk, hogy nagyon sokkal meg tudtuk verni a Batst. Itt úgy gondoltam, hogy ha erőből meg tudjuk verni őket, akkor minek mással próbálkozni, így a meccs alapja a totális erőfutás volt, melyet Zogi TE poszton való használata, és gyakorlatilag 2 FB játéka tett elsöprő erejűvé. Emellett viszont mivel az ellenfél védelme teljesen a futásra számított, még tudtam egy TD-t passzolni Janának, valamint futottam is egyet.
Az első rájátszás meccstől nagyon tartottam. A Jászberény... Akárhogy igyekeztem nem a tavalyi Div3-as elődöntőre gondolni, ahol egy utolsó 2 percen belüli interceptionöm járult hozzá nagyon sokban a vereséghez, nem igazán tudtam. Főleg mivel egyre többen jöttek oda hozzám azzal, hogy vigyázzak a 31-es Cornerbackre mert nagyon ügyes. Ez volt az, ami miatt leginkább eluralkodott rajtam a déjavu. Mégis ez volt a kedvenc meccsem. Kiegyensúlyozott és folyamatos támadást tudtunk bemutatni, amely 6 pontos vezetéshez juttatott minket. Ekkor azonban visszakaptuk a labdát pár pecrcel a vége előtt. Ez egy olyan pillanat volt, amikor még kellett 1 TD ahhoz, hogy biztosan nyerjünk, de nagyon kellett vigyázni a labdára. Egy hosszúpasszal hajtottuk végre ezt a küldetést, amely talán a kedvencem volt ma, hiszen a labda centikkel a 31-es kezei fölött jutott el az elkapó kezébe. Emlékszem rögtön az jutott eszembe, hogy "még, hogy nem lehet rá passzolni". :)
Hihetetlen lendületben voltunk. Az Offense és az egész csapat is egy emberként ment keresztül mindenkin, a hazai Szolnokon is. Gyönyörű játékkal és nagyon magabiztosan haladtunk a győzelem felé a Soldiers ellen is. Nagyon sokszor segített be a védelmünk is interceptionjével, és gyönyörű védőjátékukkal, így mikor 12-6 -nál visszakaptuk a labdát már csak le kellett futni az időt. Ezután mindennek annyi volt. 27 másodpercet 4 próbálkozásból valahogy nem sikerült lefuttatni, a rendkívül logikus szabályok miatt, amelyeket kíváncsi lennék, hogy hány játékos ismert az teremben. Ezután pedig a torna legjobb védelmét, a miénket, csak egy ilyen igencsak vitatott touchdown-nal tudták nagy nehezen, sok gondolkodás és tanakodás után megtörni.
A bronzmeccs volt a legnehezebb. ahogy ránéztem a játékosokra mindenhol megtört, kirekesztett, és nagy nehezen a porba tiport bajnokokat láttam. Olyan Titánokat, akik a papírforma ellenére magabiztosan és megérdemelten meneteltek a csúcs felé, s ezt valahogy el kellett fojtani. Ezek után próbáltam még lelket önteni a srácokba, de ez közel lehetetlennek tűnt. Maga a meccs már egy kedvetlen, megkeseredett játéknak tűnt, bár azt hiszem ez ezek után érthető.
